Erre szokták mondani hogy: az élet egy nagy színház. Csak tudni kell játszani. Nagyon fontos a szerep.

Én nem olvastam az interneten közzétett házassági problémát, de megértem Editet.
Ebben az elmagányosodó világban sokszor az ember olyan szalmaszálakba kapaszkodik mint az interneten közzétett végre kimondott, leírt lehetőségbe. Sajnos ezzel sokan visszaélhetnek, sokan olvassák. Az ember így kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülhet, mintha csak a szomszéd, vagy barátnő, munkatársnő tud bizonyos dolgokról.
Kezdődő, vagy már kialakult depressziónk ellen fórumozzunk egymásnak a velünk történt jó hírekkel, /lehet bármilyen apróság is/ ezzel is erőt adva a másiknak.

Az kétségtelen, hogy a pánik félelmi reakció. Egészségesnek viszont nem egészséges. Olyan, mint amikor a kocsi biztonsági berendezése túlérzékenyre van beállítva, és egy fuvallattól is elkezd visítani.
A pánik hátterében mindig valamilyen, tudatosan nehezen megközelíthető trauma található. Az eredeti szituációban jelen volt ingerek később feltételes reakciót váltanak ki, hasonlót az eredeti reakcióhoz.
Egy beteg leírja, hogy bölcsödés korában érte trauma. Felnőtt korában pedig akkor kezdődtek a pánikrohamai, amikor mindennap egy bölcsöde mellett kellett elmennie. Itt a cikk:
http://kopogtato.wordpress.com/2011/10/02/panik-betegseg/
A nehezen hozzáférhető traumatikus emlékek a biológiai pszichológia módszereivel könnyebben és gyorsabban oldhatók, mint csak beszélgetős terápiával. A gyógyszeres kezelés önmagában viszont csak elfedi a tüneteket (és mellékhatásként más tüneteket hoz létre).
A progresszív relaxáció, a MET, és az EFT segítségével elég jó hatásfokkal lehet gyógyítani a pánikbetegséget. Nekem az EFT-vel vannak tapasztalataim, négy-öt ülés elég szokott lenni a gyógyuláshoz, olykor kevesebb is.

A trauma definiciója: az életet veszélyeztető helyzet átélése, vagy ilyen helyzet közvetlen megfigyelése.

Kiss Ida
okl. klinikai pszichológus

Az iskola se ma, se régen nem töltötte be azt a szerepét, ami igazán fontos lenne, azaz lett volna az emberiség életében. A régi időkben bizony a fenyítés volt a mindennapi fegyelmező eszköz a mai időkben ez már nem működik, hisz a törvény védi a személyiségi jogokat, igaz itt csak a gyerek jogairól van szó, mert bizony a pedagógus is ember, és az ő jogait már kevésbé tartja szem előtt a jog. Tehát mind látszik egyik megoldás sem jó, hisz míg az egyik rendszerből félelmekkel teli, lelki és testi terrorral próbál tudást közvetíteni, a másik rendszerben meg a túlzott lojalitás, engedékenység, beskatulyázás, az mely sehova sem vezetett, vezet. Mondhatnám az arany középutat kéne megtalálni, de ehhez bizony azok aki tanítanak, el kéne felejteniük a saját tanulmányaik megszerzése alatt az iskolákban vagy az életükből hozott, szerzet rossz tapasztalataikat, és teljesen úgy szisztémákat, módszereket kéne megtalálniuk, azaz gondolatátalakuláson kéne átmenniük A pedagógus képzést is teljesen új alapokra kéne helyezni, sokkal jobban meg kéne szűrni a pedagógiai pályát választók alkalmasságát, mely segítségével kiszűrhető lenne az agresszivitásra, gyermek utálat, antiszociális hajlam, és egyéb olyan dolog is felszínre hozható ezáltal ami kizárná azt, hogy a jövő nemzedékét olyanok tanítsák, akik erre alkalmatlanok. Az is igaz, hogy azok a gyermekek, akik elérték az iskolakezdéshez a megfelelő kort, bizony nagyon sokfélék. Különböző társadalmi helyzetekből jönnek mely bizony már meghatározhatja a gyermek első lépéseit az iskolában, sőt az óvodában is, sok minden kiderülhet személyiségéről, de itt is és az iskolában is vigyázni kell, ne skatulyázzák be a gyermeket, hisz mindenki képes a fejlődésre ha segítünk nekik továbblépni a bizonytalanságukon, kissebségi érzéseken, magukkal hozott rossz példák sokaságán, gátlásaikon stb. és bizony ehhez kellenek a jó pedagógusok, kik egyben pszichológusok is és nem a testi, és lelki , szellemi, elnyomás a céljuk, hanem maga az ember önmegvalósítása, és ezáltal egészséges, okos kis embereket adni a világnak. A mai kialakult helyzeten miképp lehet változtatni ez a kérdés?, hisz a sérülten kapott „felnőtt” anyagon már nagyon nehéz változtatni, tehát marad az a megoldás, amit a tanár a jog alapján alkalmazhat, mely bizonyos helyzetekben megoldásként is funkcionálhat, de, hogy ez egyik félnek sem jó az biztos, hisz csak megalkuvás létezik ilyen helyzetben, de a megoldást nem adja a hogyan továbbhoz.

Én nem hiszem azt, hogy le tudom hazudni magamban a félelmet. Ha félek, akkor félek, ez egy teljesen természetes, hétköznapi érzés. Ha nem mondom ki, akkor bennem kering, és tényleg megvalósítja önmagát. Ha kimondom, már szabadabb vagyok. És mondhatom azt, hogy félek ettől és ettől, és remélem, hogy a félelmeim ellenére ez és ez sikerül!
Én szoktam félni, mégis, rendszerint jó dolgok történnek velem. Ha lenyelem a félelmeim, feszült leszek, az pedig tényleg megmérgezi a "valóságteremtést". Ha kimondom? Elfújja a szél:)

Nagyon erdekes tema, most olvasok egy konyvet Elan Golomb-tol" Trapped in the mirror" , "Adult children of narcissistics in their struggle for self".
A fent emlitett pelda sorozatban raismerek magamra!
A rakenyszeritett "jokislany" viselkedes mintara, amit Elan Golomb emlit a konyveben egy peldaban: kora gyermekkorban elnyomott "en", onbizalomhianytol szenvedo anya, aki arra neveli gyermeket, hogy masok erzeseire figyeljen, ne a sajatjara, mindeg keszen alla , hogy "igen"-t mondjon, letorve idejekoran az ellenkezest, ami eloszor ket eves korban jelentkezik / nem emlekszem ilyen esetre /, ugymond "szolgalni " masokat es kozben elnyomni onmagamat. Kialakul egy alarandelt viszony, en nem vagyok fontos, nem erdekes mit gondolok, mit erzek, stb.
Nagyon erdekes kony, ajanlom mindenkinek, aki narcisztikus viselkedest tanulmanyozza, nekem rengeteget segitett, visszakapni onmagamat, megtalalni a sajat hangomat es nem a programok szerint elni, amit belem neveltek .
Koszonettel: Toth Emma