diszlexia nem betegség. Megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy hiányállapotnak, vagy az átlagtól eltérõ adottságok következményének tekintsük. Az utóbbi idõben terjed az a nézet, mely szerint a diszlexiások egy része legalábbis, sok intellektuális elõnnyel rendelkezik az átlag népességhez képest. Miközben az olyan alapvetõ kulturtechnikákkal, mint az olvasás vagy az írás - komoly problémáik vannak, az élet más területén gyakran jelentõs kreativitást, az átlagot meghaladó képességeket mutatnak.

A diszlexia igen alattomos /tanulási/ probléma. Gyakran soha sem derül ki, hogy az érintett nem a lustasága, butasága miatt vall kudarcot az iskolában, hanem az agyi információfeldolgozása tér el az átlagostól. Az ilyen emberek /általában/ nehezen tanulnak nyelveket, bajuk van a betükkel és/vagy számokkal, adatokkal, kívülrõl megtanulandó szövegekkel, viszont gyorsan átlátják a nagy összefügéseket, jó az intuiciójuk.
Sokan közülük igen nagy erõfeszítéssel eljutnak az egyetemekre, fõiskolákra, de például az idegen nyelvi vizsga letétele meghaladja az erejüket.

Mi az az evolúciós pszichológia?

A pszichológiának és a viselkedéstudományoknak az emberi viselkedés evolúciós gyökereivel foglalkozó területe. A humán evolúció során õseink olyan adaptációs problémákkal szembesültek, amelyek megoldására specifikus kognitív mechanizmusok, tanulási szabályok és fejlõdési algoritmusok szelektálódtak. Ilyenek például a reproduktíven értékes partnerek választásának kritériumai, a társas kapcsolatok szabályozó elvei, a szülõi gondoskodás preferenciái, a gondolkodási és döntési folyamatok heurisztikái, a nyelvi elsajátítás programjai, stb.

Az evészavaros személyek a betegségük elõrehaladtával egyre inkább elszigetelõdnek, bezárkóznak saját világukba, életüket az evéssel, fogyással való foglalkozás tölti ki. Ezért is nagyon fontos, hogy ne menjünk el segítségnyújtás nélkül a környezetünkben élõ evészavaros betegek mellett! Fejezzük ki véleményünket, ajánljuk fel segítségünket abban, hogy az illetõ szakemberhez forduljon. Mivel az evészavarok rendkívül komplex pszichológiai problémák, amelyeknek súlyos, veszélyeztetõ következményei vannak, ezért alapvetõ, hogy a szenvedõ fél megfelelõ kezelésben részesüljön.

A klinikai súlyosságú anorexia prevalenciája (elõfordulási gyakorisága ? szerk.) 1-8%, a bulimiájé ennek kb. háromszorosa. Ugyanakkor mindkét típusban magas a szubklinikai zavarok aránya, amelyek csak részben fedik le a diagnosztikus kritériumokat, de az életminõséget nagymértékben rontják és számos testi és pszichés szövõdménnyel is járnak, alkalmazkodási zavarokhoz vezetnek. Az utóbbi években azonban mindkét evészavar típus gyakorisága nõ, egyre több beteg jelentkezik kezelésre, de még így is ? egyes adatok szerint ? a bulimiások 80%-a nem kap kezelést.

Az elsõ anorexiás esetleírások a 19. század végérõl származnak, míg a bulimiát sokáig az anorexia egyik variánsának tekintették és csak 1979-ben vált önálló betegségkategóriává Russell nyomán. Az anorexia jellegzetesen 14-16 éves kor körül kezdõdik, a bulimia gyakrabban a fiatal felnõttkor betegsége. A kórképek kiemelkedõ jellegzetessége anorexiásoknál a súlyfóbia és a testképzavar, amelyek az extrém alacsony testsúlyért és a szélsõséges koplalásokért elsõsorban felelõsek, bulimiásoknál az önértékelés zavara, a szénhidrátsóvárgás, a falásrohamok és az azokat követõ kompenzatórikus viselkedések (önhánytatás, hashajtó és vízhajtó abúzus, túlzásba vitt testedzés, koplalás) jellemzõek.

Az anorexia nervosa és a bulimia nervosa két, klasszikus típusú evészavar, amelyeknél a hajlamosító, kiváltó és fenntartó tényezõk egyaránt biológiai, pszichológiai és szociokulturális eredetûek. A testideáloknak való erõs megfelelési igény, a diétázás (amely az egyik leggyakoribb kiváltó tényezõ) mindkét zavarnál megfigyelhetõ. Az érzelemkifejezés nehézsége, a kommunikációs készség hiányosságai, énhatár problémák, kontroll zavarok ? ezek jellemzik leginkább a pszichés hátteret.

Más módszerrel lehet 5 kg-ot fogyni és mással 10-20 kg-ot. Hogy mi számít kismértékû vagy nagymértékû fogyásnak, az függ a személy életkorától, nemétõl, testi edzettségétõl, a fogyást megelõzõ és a felnõttkori legmagasabb testsúlyától, valamint értelemszerûen a testmagasságától is. Ha csak néhány kg-ról van szó (max. 5 kg), akkor az életmódon lényegesen nem kell változtatni, hanem meg kell keresni az egyén táplálkozási és testedzési szokásaiban azt a pontot, amely felelõssé tehetõ a súlyfeleslegért.

Azok az emberek, akik hosszabb ideje ? akár már gyermekkoruk óta ? küzdenek súlyfelesleggel arra kényszerülnek, hogy kifejlesszenek ilyen stratégiákat. Sajnos, napjainkban, amikor a külsõ megjelenés a társadalmi sikeresség szempontjából túlzottan fontossá vált, a kisebb-nagyobb súlyproblémákkal küzdõ emberek nap, mint nap szembesülnek azokkal a negatív, már-már megbélyegzõ társadalmi sztereotípiákkal és elõítéletekkel, amelyek a kövérségre, elhízásra vonatkozóan vannak jelen a köztudatban.

A súlyos elhízás nem csak lelkileg viseli meg a személyt, hanem fizikailag is nagyon megterhelõ, a szervezet egy nem jól mûködõ üzemmódra vált át, amelynek talaján számos szövõdménybetegség kialakulása indul meg. Ilyenkor ?privilegizálni? kell a testsúlycsökkentést, vagyis a legfontosabb kell, hogy legyen az életében aktuálisan ? fontosabb, mint a munkája, fontosabb, mint a magánélete.

Minden ember számára, aki túlsúlyos vagy elhízott és fogyni szeretne a legelsõ dolog, hogy el tudja-e magát képzelni azzal a testsúllyal, amire vágyik, tudja-e hogy mihez kezd majd azzal a testalkattal, azzal az ?énnel?, amilyen szeretne lenni.

Az elhízás hátterében álló pszichológiai okok sokrétûek.Általában elmondható azonban, hogy a gyermekkori etetési, táplálkozásiszokásoknak meghatározó szerepük van abban,hogyan viszonyul a személy az ételhez, az étkezéshez. Fontosak a családi minták is: ha mindkét szülõ elhízott, a gyermek esélye arra, hogy szintén súlyfelesleggel küszködjön 80% körül van.

Igen gyakori azonban az is, hogy az étel nem a szeretetet, hanem a szerelmet van hivatva pótolni, helyettesíteni illetve közvetíteni.

Az izomdiszmorfiának csak egyik jellemzõje a szenvedélyszerû testépítés, tehát, attól, hogy valaki testépít még nem izomdiszmorfiás. A testépítést az egyéb sportoktól az különbözteti meg, hogy az egyén minden esetben azért kezdi el és folytatja, hogy változást idézzen elõ az izomzatában, a testfelépítésében. Ha ez jelentõs klinikai szorongással járó testi elégedetlenséggel társul, akkor az alapja lehet az izomdiszmorfiának. Fokozott figyelmet érdemel, ha a testépítés átveszi az irányítást az egyén élete felett, ami abban nyilvánulhat meg, hogy a személy egyre több idõt tölt el vele, míg más korábbi tevékenységek, személyek és társas programok háttérbe szorulnak.

1993-ban írták le elõször ezt a zavart férfiak körében, késõbb a testépítõ nõk között is találtak izomdiszmorfiásokat. Az izomdiszmorfia (másnéven inverz anorexia nervosa) szenvedélyszerû testépítéssel jellemezhetõ zavar, amelyet gyakran kísér az anabolikus szteroidok túlzásba vitt alkalmazása. Kiemelt vonása a testképzavar: az izomdiszmorfiások magukat hatalmas izomtömegük ellenére is túl szikárnak, vékonynak látják, õk az anorexiásokkal ellentétben nagyobb testtömegre, testméretre vágynak.

A gyerekek viselkedését nagy mértékben meghatározz a szüleik viselkedése. Ez azon túl is jelentõs, hogy a gyerekek egyszerûen a szüleiktõl tanulnak meg sokmindent. Ez ennél kevésbé egyértelmû szinteken is jellemzõ. A szülõ viselkedése meghatározza azt, hogy mely viselkedésformák a követhetõk, a megengedhetõk, és melyek a tiltottak. Ilyen módon a gyerek elfogadható viselkedésnek fogja a tekinteni az erõszakot vagy a mértéktelen alkoholfogyasztást abban az esetben ha a szüleitõl ezt látta.

A betegség hátterében többféle rendellenesség állhat. Például a fertõzéstõl való félelemmel kapcsolatos kényszerbetegségek, vagy az agorafóbia. Ezt a szorongásos betegséget sokan tévesen a nyitott terektõl való félelemnek vélik, holott gyakran a bezártságtól való rettegést jelenti. Leggyakoribb azonban a ?Szégyenlõs hólyag-szindróma?, amikor valaki fél mások jelenlétében vizelni.

A hazai nyilvános illemhelyekre jellemzõ állapotokat figyelembe véve sejthetõ, hogy magyarországon sem lehet sokkal jobb a helyzet mint az angoloknál.

Vannak hétköznapibb, és vannak különösebb fóbiák. A toalettfóbia ez utóbbihoz tartozik, s bár sokakat kínoz, beszélni róla még mindig tabu.

A szindróma, az enyhébb tüneteket produkálóknál csak abban nyilvánul meg, hogy nem kedvelik a nyilvános illemhelyeket. Másoknál akár mániává is fejlõdhet a kóros állapot, például nem képesek kimozdulni otthonról. Gyakran, ha mégis kimozdulnak, nem hajlandóak folyadékot magukhoz venni (ami károsíthatja a veséket), vagy gyógyszert szednek, hogy elkerüljék a ?baleseteket?.

Az anorexia nervosa kóros mértékû lesoványodást jelent, amelyet a beteg legtöbbször extrém mértékû fogyókúrával, szélsõséges koplalással, önhánytatással, hashajtókkal vagy számos egyéb úton ér el. Ennek eredménye, hogy a személy az egészségét, sõt az életét veszélyeztetõ módon lesoványodik, ennek nyomán az alapvetõ testi funkciói is sérülhetnek. Akár képtelen lehet egy idõ után néhány méternél többet menni, vagy akár annyira legyengülhet, hogy az egyébként alapvetõen hétköznapi tevékenységekre, mint pl.

Az efféle tünetek szorongásoldókkal és antidepresszánsokkal jól kordában tarthatók. A kezeléseket mindig egészen kis mennyiségû gyógyszerrel kezdik, és fokozatosan állítják be a szükséges, de legkisebb adagot. Késõbb a leszokás is fokozatosan, de még lassabban történik. Ha szükséges, bármikor vissza lehet térni az eredeti adagra. Fontos azonban a folyamatos pszichoterápiás kezelés. A nem kezelt pánikbetegek ugyanis gyakran alkoholba vagy kábítószerbe fojtják szorongásaikat, esetleg a súlyosodó depresszió miatt öngyilkosságot kísérelnek meg.

A szindróma legalább kétszer olyan gyakori nõknél, mint férfiaknál. Ennek egyik oka talán az, hogy az erõsen férfidomináns világban gyakran túl nagy nyomás nehezedik a nõkre. A rendszeres és nagymértékû stressz pedig kiválthat akár pánikbetegséget is. A lelki nyomást pedig gyakran csak tovább súlyosbítja, ha egy nõ nem bírja a rá nehezedõ terheket és lelkileg kiborul. Kirohanásait a környezete tévesen hisztinek tekinti. A kálvária általában huszonévesen kezdõdik és körülbelül negyven éves korig érinti a lakosságot.

Fejfájás, szédülés, hányinger, hasmenés kerülgeti õket néha csak úgy, minden ok nélkül. Rettegnek a hétköznapi eseményektõl, és szervezetük reakciójától. Pánikbetegség kínozza õket.

A szorongásos betegségek közül a pánikbetegség a leggyakoribb tünetegyüttes napjainkban. Bár a lakosság igen magas arányát érinti, sokszor mégsem kapnak a betegek megfelelõ kezelést. A pánikszindróma 1980 óta ismert.

A magyar pánikbetegek száma több százezerre becsülhetõ.