Persze léteznek jól kialakított, és ebből eredően jól funkcionáló egy légterű irodák is.

Ha egy munkakör állandó kommunikációt és csapatmunkát igényel, egy kisebb létszámú, viszonylag jól szeparált tér tényleg támogathatja a csapatmunkát.

Akkor, ha megszülettek a demokratikus kialakítású kompromisszumok. De jaj annak a csapatnak, ahol a kolegák nem kompatibilisek egymással. Nincs annál gyilkosabb, mint egy állandóan nyavajgó energiavámpír, máris oda a hatékony termelés.

Az egy légterű irodákban látszólag mindenki egyenlő. Valójában csupán egy potenciális zajforrás. Stabil és mobil telefonok csörögnek, zúgnak a gépek, a nyomtató, az erősebb orgánumú kollegák és kollegínák hangjától esetleg a saját gondolatait sem hallja a szorgos munkaerő, rádió, vagy vinnyogó fülhallgatók, totális kakofón hangzavar. Mindez a koktélparty effektushoz vezet, vagyis mindenki automatikusan emeli följebb a hangját, végül teljes kommunikációs káoszba és elviselhetetlen zajba torkollik a "csapatmunka".

Jó tíz éve már, hogy Magyarországon is elkezdett terjedni a nyílt, egyterű irodák, munkahelyek divatja. A cégvezetők ünnepelve jelentették be az átalakulást, és nagy reményeket fűztek a dobozos megoldáshoz, mondván, elősegíti a kollegák egymás közti kommunikációját, támogatja az állandósult csapatjátékot, és közelebb viszi egymáshoz az embereket...

Manapság alig találni hagyományos irodákat, és mára bebizonyosodni látszik az is, hogy korántsem volt annyira jó ötlet mindenkit egybenyitni mindenkivel.

Az egész történet legnagyobb veszélye az önmarcangolás, és a pusztító bűntudat. Két destruktív érzés, amelyeknek nagyon könnyű a csapdájába kerülni. egyrészről, mert kényelmes, hiszen nem kell, még csak gondolatban sem, megkeresni a másik, számunkra, és mindenki más számára pozitív hatású döntést. Nem kell önmagunkba néznünk, hogy mi késztet arra, hogy újra és újra lefussuk destruktív köreinket. Nem kell rájöjjünk, miért is menekülünk saját örömünk és boldogságunk, saját jó érzéseink elől.

A megbánás érzése nagyon is konstrtuktív dolog, hiszen feltesszük magunknak, egészen biztosan a következő kérdéseket - mihelyst túljutottunk az önsajnálaton...:

- miért nem döntöttem úgy?

- miért nem hallgattam a saját megérzéseimre?

- tényleg, miért is nem?

És itt jön a többi izgalmas kérdés: Ki vagyok én, mik a szükségleteim, miért is nem tartom ezeket tiszteletben, miért szúrok ki magammal, mi ennek az egész önmegsemmisítő mechanizmusnak a gyökere...?

"Miért is nem mondtam meg neki akkor, mennyire szeretem...?"

Ó, miért is nem tanultam akkor, amikor lehetett volna..."

A megbánás valami elveszítéséről, hiányáról szól. Ez az a lehetőség, egy cselekvére, egy választás, amit ott és akkor nemtettünk meg, és amelyet később úgy értékelünk, mint elszalasztott lehetőséget, mert utólag úgy gondoljuk, mégiscsak jobb lett volna.

A sajnálat ugyanez, a megbánás és lelkifurdalás, amikor azt érezzük, máshogyan kellett volna viselkednünk a másikkal.

Annyira bánom már...olyan szomorú vagyok, amiért... sajnálom, hogy...

Hányszor mondtunk már ki életünkben hasonló kezdetű mondatokat? Nyilván nem egyszer, nem kétszer.

Bánat bánat, de nehéz vagy...

Jó érzés bánni valamit? Jó érzés szomorkodni valami felett, amit máshogyan kellett volna? Jó érzés azt érezni, sajnálom, hogy végül ezt tettem...?

Nem. De akkor miért kell újra és újra ezt gondolnunk? Miért kell újra és újra ezt éreznünk?

Mi szükségünk van erre a sok "sajnálom, megbántam, szomorú vagyok" érzésre?