A kis változásoknak is fantasztikus hatása van az életünkre, ha folyamatosan a gyakorlatban is alkalmazzuk. Az év elején, születésnapokkor, más évfordulókon sokszor túl nagy változásokat határozunk el, amikből végül semmi nem lesz és csalódottságot érzünk. Hogy miért?

 Még azokban az esetekben is, amikor előre tudjuk, hogy változás következik, gyakran előszőr negatív érzelmek lesznek úrrá rajtunk. Szorongunk, aggódunk, félünk attól, hogy milyen lesz az új helyzet, az új szerep, az új környezet? Milyenek leszünk mi a változás után? Mi van, ha olyasmit hoz a változás, amire nem gondoltunk, amire nem készültünk fel, amivel lehet, hogy nem tudunk megküzdeni?

És mindez természetes. Hisz minden változás új dolgokat hoz és ezzel együtt néha a régiekről le kell mondanunk: belépünk az oviba és ezzel lemondunk a szüleinkkel töltött időről; belépünk a felnőttszerepünkbe és ezzel lemondunk a diákszerep kényelmeiről; függetlenek leszünk a  szüleinktől és lemondunk a biztonságról; újabb lehetőségeket kapunk, miközben a régiektől el kell búcsúznunk.

 Számtalanszor felteszik nekem a kérdést: mondd csak, mi lesz? Hogy fog ez vagy az sikerülni? Mi fog történni? Visszajön hozzám? Elhagy? Szeret eléggé? Sikerül a vizsgám? Megtanulok végre autót vezetni? Visszakapom a gyerekem? Ilyen és hasonló kérdésekre nagyon könnyű választ adni, különösen akkor, ha érzékelem, hogy a kérdező már tett is sok jót az ügyei megoldása érdekében.

Amenyiben valaki úgy dönt, hogy nem tesz semmit, azzal is sokat tesz: ront a helyzeten, tehát egyértelmű a dolgai kimenetelének az iránya: sodródás a rossz felé.

Érezted már azt, hogy nem vagy egyedül, még akkor sem, ha egyedül vagy?

Mintha valaki figyelne...az éppen távol levő szerelmed, egy rég elhúnyt, kedves családtagod, vagy csak úgy, az emberek.

És ilyenkor egy picit másmilyen vagy, úgy viselkedsz, mintha tényleg ott volna, és árgus szemekkel figyelne. Ilyenkor megpróbálsz megfelelőbben viselkedni, jobbá, szebbé, erősebbé válni. Mindannyian ilyenek vagyunk, szinte észrevétlen játsszunk képzeletbeli közönségünknek.

Annyira bánom már...olyan szomorú vagyok, amiért... sajnálom, hogy...

Hányszor mondtunk már ki életünkben hasonló kezdetű mondatokat? Nyilván nem egyszer, nem kétszer.

Bánat bánat, de nehéz vagy...

Jó érzés bánni valamit? Jó érzés szomorkodni valami felett, amit máshogyan kellett volna? Jó érzés azt érezni, sajnálom, hogy végül ezt tettem...?

Nem. De akkor miért kell újra és újra ezt gondolnunk? Miért kell újra és újra ezt éreznünk?

Mi szükségünk van erre a sok "sajnálom, megbántam, szomorú vagyok" érzésre?