Alapvetően a korai kapcsolati élményekről, az első néhány életév tapasztalatairól van szó.

Ha ebben az életkorban megfelelő érzelmi munícióval látnak el minket, vagyis azt látjuk, hogy a minket körülvevő felnőtteknek, a szülleinknek örömük telik bennünk és egymásban, akkor ilyen belső világot és énképet építünk fel magunkban.

Később ezáltal mi magunk is képesek leszünk örülni saját személyünknek és a másiknak egyaránt.

Így tanulunk meg és szeretünk meg saját társaságunkban lenni, és hosszútávon is stabilan jó véleménnyel lenni magunkról - és másokról.

A párkapcsolatunk minősége - egyáltalán, a kapcsolataink milyensége - a nőies jellemvonásokon múlik.

Na nem a mi főzési tudományunkon, vagy a kedvesünk feminin vonásain, sokkal inkább azon, hogy a kettőnk visszonya mennyire jellemezhető nőies jegyekkel, illetve milyen a többi emberről alkotott lépünk.

Ez egy kissé összetettnek tűnik, noha csak hozzáállásunk és a világról alkotott belső képeinken múlik. Vagyis egy jó adag önismereten - mint minden más...

Érezted már azt, hogy nem vagy egyedül, még akkor sem, ha egyedül vagy?

Mintha valaki figyelne...az éppen távol levő szerelmed, egy rég elhúnyt, kedves családtagod, vagy csak úgy, az emberek.

És ilyenkor egy picit másmilyen vagy, úgy viselkedsz, mintha tényleg ott volna, és árgus szemekkel figyelne. Ilyenkor megpróbálsz megfelelőbben viselkedni, jobbá, szebbé, erősebbé válni. Mindannyian ilyenek vagyunk, szinte észrevétlen játsszunk képzeletbeli közönségünknek.

Annak idején, miközben olvastam Csernus Doki nőkről szóló könyvét (Csernus Imre: A nő), végig az járt a fejemben, "oké, Doki, de mi van Önnel, mi van a férfiakkal?"

Persze ő is feltette a kérdést, magának, és a többieknek is, persze csak másodjára...:)

A nők naponta definiáljuk magukat újra. Muszáj, mert naponta megkérdőjelezik saját magukat. Az emancipáció kialkította a szerepeket, már csak bele kéne találni...

És mint a fent említett példa is igazolja, a férfiak is jobbára a nőket szeretik elsőként definiálni.

 A pszichológia és a babona nagyon jól megférnek egymás mellett, ezért is élte meg a mostani, 13. alkalmat a Pszinapsis, vagyis a Budapesti Pszichológiai Napok.

Ha van bátorságod szembenézni magaddal és a többiekkel, vagy azzal milyen szerepeket játszol, vagy mértékben határozza meg sajátosnak vélt belső világodat még a szomszéd is, vagegyszerűen csak érdekel, hol tart ma a pszichológia, látogass el április 17-én, 18-án vagy 19-én az Angyalföldi József Attila Művelődési Központba.