Valószínűleg ön is hallott már a híres stanfordi börtönkísérletről – amiről 2001-ben film is készült – vagy Stanley Milgram szó szerint sokkoló vizsgálatáról, amely jól tükrözi, hogy a hatalommal szembeni engedelmesség simán háttérbe szorítja lelkiismeretünket. Most olyan klasszikus, mégis kevésbé ismert szociálpszichológiai kísérleteket gyűjtöttünk össze, amik szintén ékes bizonyítékai annak, hogy bizonyos helyzetekben mennyire könnyen manipulálhatók tetteink.

Az egyik legjobb szociálpszichológiai tanulmányként tartják számon azt a kísérletet, amit egy ma is tankönyvi példaként emlegetett tragédia, Kitty Genovese 1964-ben történt meggyilkolása ihletett. A fiatal lányt New York-i otthonától alig néhány méterre késelte halálra támadója, aki több mint fél óra alatt végzett áldozatával. A támadást 38 szomszéd hallgatta végig anélkül, hogy egyáltalán értesítették volna a rendőrséget. A közvélemény hatalmas felháborodással fogadta az ügyet, de már ekkor sejthető volt, hogy a háttérben a közönynél összetettebb szociálpszichológiai okoknak kell meghúzódniuk.

John M. Darley és Bibb Latané amerikai pszichológusok klasszikussá vált kísérletekkel bizonyították, hogy minél több a kívülálló egy vészhelyzetben, annál kisebb az esélye annak, hogy valamelyikük cselekvésre szánja el magát. Ez az úgynevezett bámészkodó hatás (bystander effect).

Egyik ilyen vizsgálatukban a résztvevőknek 2-4 fős csoportokat alkotva idegenekkel kellett társalogniuk mindenféle személyes problémáról anélkül, hogy látták volna beszélgetőpartnereiket. Az eszmecsere során aztán az egyik (beépített) alany hirtelen rosszul lett és fuldokló hangon kért segítséget a többiektől. A szakértők elsősorban azt mérték, hogy kinek mennyi idejébe telik, hogy megszakítsa a kísérletet és segítségért szaladjon. Kiderült, hogy minél többen voltak "körülöttük", annál lassabb volt az emberek reakciója a vészhelyzetre.

Nagy ívben teszünk a másikra?

Darley és Latané szerint azért nem tisztán arról van szó, hogy ne érdekelne embertársaink egészségi állapota, sőt: azok, akik nem jelentették a vészhelyzetet, fokozottabb izgalmi állapotba (izzadás, remegő kezek, kényelmetlenség érzése) kerültek, mint a cselekvő alanyok, és a stresszhelyzet kétféle reakciót váltott ki belőlük: egy részüknek bűntudata volt a tétlenség miatt, míg a többiek nem akarták kitenni magukat annak a szégyenérzetnek, hogy megzavarják az éppen zajló kísérletet - amelyről tudták, hogy minden egyes résztvevőn múlik annak sikeres kimenetele. Ez a felismerés azért is számít mérföldkőnek a szociálpszichológiai kutatásokban, mert a kísérleti alanyoknak fogalmuk sem volt arról, hogy társaik hogyan reagálnak a vészhelyzetre. Az egyetlen változó ugyanis az volt, hogy hány másik ember jelenlétéről tudtak.

A szakértők végül kétféle magyarázatot adtak a bámészkodó hatás jelenségére: az egyik szerint akkor fordul elő, amikor azt hisszük, hogy egy másik személy be fog avatkozni, és ezért kevésbé érezzük magunkat felelősnek a helyzet kimeneteléért. A másik érv a többszörös tudatlanság, vagyis az a hozzáállás és normakövetés, hogy mivel senki sem reagál a vészhelyzetre, ezért az én segítségemre sincs szükség. Mások tétlenségéből ugyanis arra következtethetünk, hogy nem is olyan nagy a baj -, míg ha egyedül lennénk, valószínűleg azonnal cselekednénk. 

Vannak szoros köteléket ápoló csoportok, mint a katonaság alatt kialakuló klikkek vagy egy sportklub, ahol életre szóló barátságok is szövődnek, de közösséget formálhat egy projekten ideiglenesen együtt dolgozó csapat vagy akár egy kiállításra látogató, egymás számára ismeretlen emberek csoportja is, akik egy-egy képben gyönyörködnek. A közösségbe tartozás egyrészt biztonságot jelent és jót tesz az egónknak, ugyanakkor az azonos elveket képviselő klikkek sokszor megalkuvás nélkül szembeszegülnek más identitású közösségekkel.

Henri Tajfel szociálpszichológus meg akarta érteni, hogy az emberek hogyan képesek tömeges gyűlöletre és diszkriminációra. Munkatársaival arra kereste a választ, hogy akár röpke fél perc alatt is kialakulhat-e a szociális identitás viszonylag mérhető módon. Hipotézisük alapján még szemtől szembe történő találkozás sem kell ahhoz, hogy egymás számára teljesen idegen személyek valamilyen közösséget formáljanak úgy, hogy gyakorlatilag semmilyen előnyük vágy hátrányuk nem származik ebből.

Elképzelésük tesztelésére a kutatók az alábbi kísérletet végezték el: 14-15 éves fiúknak mutattak Klee- és Kandinsky-festményeket és azt mondták nekik, hogy az általuk preferált kép dönti el, hogy két csoport közül melyikhez csatlakoznak. Ez azonban csak egy hazugság volt, ami létrehozta az alanyok fejében a mi és az ők alapállást. Tajfel és kollégái két csapatot akartak kialakítani úgy, hogy a tagoknak fogalmuk se legyen róla, ki tartozik még a saját csoportjukba és hogy mi a közösség célja, illetve mit nyerhetnek vagy veszíthetnek vele. Ezután a fiúkat egyesével egy fülkébe irányították és megkérték őket, hogy osszanak virtuális pénzt két másik kísérleti alanynak, akiket személyesen nem ismertek - csupán egy kódszámot kaptak, illetve azt, hogy melyik csoport tagjai (pl. adjanak két különböző összeget a Klee-csoport 44-ik, és a Kandinsky csoport 77-ik tagjának). Ezen kívül a pénzosztó személy még azt tudta, hogy ő melyik csoport tagja. A szakértők létrehoztak néhány szabályt - hogy kiderüljön, a fiúk a saját csapatukkal vagy a másik csoporttal szimpatizálnak -, amelyeket menet közben váltogattak, hogy több feltevést is tesztelhessenek: Igazságosan osztották szét az alanyok a pénzt? Úgy osztották szét, hogy maximális együttes/saját csoporton belüli haszon származzon belőle? Úgy osztották szét, hogy maximális különbség mutatkozik a két csoport között? Favorizálnak-e valakit? És ha igen, kombinálják-e a maximális csoporton belüli profitot és a maximális különbséget?

Megdöbbentő eredmények

A pénz szétosztásának módja bizonyította, hogy a fiúk a közösségbe való tartozás klasszikus viselkedési formáját produkálták, azaz saját csoportjukat előnyben részesítették a másik csapattal szemben. Ugyanaz a minta ismétlődött minden alkalommal, ami azért lényeges, mert a pénzosztó fiúk nem tudtak róla, hogy ki volt velük egy csapatban, és ki nem. A kísérlet legrejtélyesebb szempontja azonban az, hogy az alanyoknak nem származhatott semmi előnyük abból, hogy a saját csoportjukat részesítették előnyben. A mindennapokban ugyanis valamilyen érdek köt egy közösséghez: megvédjük a csapatunkat és cserébe mi is biztonságban érezhetjük magunkat.

A szociális identitás elmélete

Tajfel azzal magyarázta az alanyok döntéshozatalát, hogy az emberek a csoporttagság által kiépítik saját identitásukat. Vagyis mivel személyiségünk egy részét olyan közösségek határozzák meg, mint a család vagy a munkahely, csoporttagságunk természete nagyban meghatározza identitásunkat. Ezek alapján normális jelenség, hogy magas státuszú, pozitív képet festő csoporthoz akarunk tartozni. A magas státusz viszont csak más közösségekhez viszonyítva kap értelmet, vagyis ha tudjuk, hogy a mi csapatunk kiváló, akkor ehhez kell egy gyengébb csoport, amit lenézhetünk. A kísérletben résztvevő fiúknak oka volt önzőnek lenni, hiszen azzal javíthatták saját csoportjuk identitását és színvonalát. 

A szociális identitás elmélete szerint a saját csoport felé történő torzítás egyik fontos oka az azonosulási vágy, vagyis az én mi-vé alakítása, a csoporton belüli folyamatok pedig kihatnak a csoportok közti viszonyra. Tajfel kísérletében tehát az alanyok azért igyekeznek maximalizálni a különbséget - ahelyett, hogy csak a saját csoportjuk hasznával törődnének -, mert a közösségükhöz (ami több, jobb, gazdagabb, mint a másik) való tartozás pozitív módon járul hozzá önmeghatározásukhoz.

A sztereotípiák nem feltétlenül rosszak, hiszen hasznos információkat hordoznak a világról. De amikor automatikusan olyan következtetéseket vonunk le embertársainkról, amelyek nem pontosak vagy igazak, és ezért sértőek is lehetnek, az már az ártalmas vagy veszélyes kategóriába sorolható. Az előítéletekkel kapcsolatos első komolyabb vizsgálatig az volt a tudósok álláspontja, hogy nem feltétlenül cselekszünk vagy gondolkodunk automatikusan a sztereotípiáknak megfelelően, vagyis tudatosan ki tudjuk zárni azokat. Ám jogos a kérdés, amit a Yale Egyetem professzora, John Bargh és társai tettek fel: hogyan tudnánk egy sztereotípiát tudatosan kizárni, ha azzal sem vagyunk tisztában, hogy aktivált előítéletről van-e szó? A szakértők három kísérlettel is bizonyították, hogy mennyire befolyásolják az előítéletek viselkedésünket anélkül, hogy ennek tudatában lennénk.

Udvarias vs. türelmetlen

Az első vizsgálatban 34 felnőtt vett részt, akiket a tudtuk nélkül három csoportba osztottak a kutatók: udvarias, durva, és egyik sem. Az alanyoknak ezután szókirakós feladványokat kellett megfejteniük. Az egyes fogalmak aktiválását nem bízták a véletlenre: a durva csoport olyan szavakat kapott, mint a zavar vagy a merész; míg az udvarias csoportnak olyan kifejezésekkel kellett dolgoznia, mint a figyelmes, fegyelmezett vagy türelmes; a harmadik csoport tagjai pedig semleges szavakkal találkoztak a játék során. Ahogy végeztek a feladattal, a játékosoknak meg kellett keresniük a kísérletvezetőt, aki éppen egy fontos beszélgetést folytatott valakivel – arra kényszerítve az alanyokat, hogy várakozzanak. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a kísérleti alanyok hány százaléka szakítaná félbe a társalgást akkor, amikor a kísérletvezető tíz percen keresztül nem vesz tudomást a rá várakozókról. Az eredmények alapján az udvariassággal kapcsolatos szavakat megfejtő csoport 18 százaléka zavarta meg a beszélgetést, míg a többiek kivárták a végét. Az udvariatlan, durva viselkedéssel kapcsolatos kifejezéseket megfejtő csoport nagy része, pontosan 64 százaléka vágott közbe, míg a semleges szavakat kapó játékosok 36 százaléka (kb. a két szélsőséges érték átlaga). Ez egy igen drámai hatás, hiszen a kísérleti alanyok nem tudtak arról, hogy különböző töltetű szavakkal manipulálják őket, mégis aszerint cselekedtek: az egyik csapat merésszé és őszintévé vált a 15 kifejezés hatására, ami aktiválta elméjükben az udvariatlanság koncepcióját, míg a szelídséggel kapcsolatos szavakkal manipulált csapat sokkal türelmesebb és megértőbb volt.

Öreg és lassú

Második kísérletükben a kutatók az életkorral kapcsolatos sztereotípiákra fókuszáltak. A trükk ugyanaz volt: 30 önkéntest két csoportra osztottak, amelyik közül az egyiknek mindenféle, időskorral kapcsolatos szót kellett megfejteniük, mint a ráncos, vagy a tehetetlen, míg a kontrollcsoport életkorhoz nem kötődő kifejezéseket kapott. Ezután a résztvevőknek egy 9,75 méter hosszú folyosón kellett végigsétálniuk. A vizsgálat vezetői azt akarták tudni, hogy ki milyen gyorsan teszi meg ezt a távot. Kiderült, hogy azoknak az alanyoknak, akik az öregkorral kapcsolatos szavakat kapták, átlagosan egy egész másodperccel tovább tartott lesétálni ezt a néhány métert.

Afro-amerikai és agresszív

Az előbbi két kísérlet végén a kutatók megkérdezték a résztvevőket, hogy rájöttek-e a szavak és a történtek közötti összefüggésre, de mindössze egy személynek állt össze a kép. Az ezt követő vizsgálat során azonban módszert váltottak a szakértők: ezúttal tudatalatti szinten befolyásolták az alanyok gondolkodását: a 41 kísérleti alanynak kimondottan unalmas feladatot kellett megoldania a számítógépen, miközben a képernyőn hol egy fiatal kaukázusi, hol egy afro-amerikai férfi képe villant fel mindössze olyan rövid időre (a másodperc ötvened részéig), hogy azt az alanyok észre se vették, illetve tudatosan fel sem fogták. Erre azért volt szükség, mert korábbi vizsgálatok kimutatták, hogy az afro-amerikaiakról általánosságban véve az az emberek véleménye, hogy agresszívebbek, mint a kaukázusiak. Miután végeztek, a kísérletvezetők bejelentették, hogy mivel a számítógépek meghibásodtak, mindenkinek meg kell ismételnie a feladatot. Amint felmérték az alanyok reakcióját és arckifejezését erre a kijelentésre, rögtön helyesbítettek is: mégsem kell újra végigcsinálni az unalmas feladatot. Kiderült, hogy egy 10-es skálán a kaukázusi arcot „látott” résztvevők bosszankodó, ellenséges reakciója a 2-es szintet érte el, míg azoknak a frusztrációszintje, akik az afro-amerikai arccal találkoztak, 3-as szintű volt. A vizsgálatból egyébként az is kiderült, hogy még a legkevésbé rasszista résztvevők is agresszívebben reagálnak az afro-amerikai arc hatására.

Ez a kísérlet is jól tükrözi, mennyire érzékenyek és befolyásolhatók vagyunk egy-egy társas interakció során, vagyis a körülmények és mások viselkedése automatikus tudatalatti változásokat indukálhat bennünk és tetteinkben. Ugyanezen az alapon pedig az általunk küldött jelek is aktiválhatnak másokban különböző sztereotípiákat, amibe a tudatos elmének nincs beleszólása.

Forrás:http://divany.hu