Sok évvel ezelőtt, Amerikában, két órán keresztül teniszeztem egy komputerrel. Nagyon izgalmas mérkőzések voltak. Ám amikor befejeztük, rendkívül bután bámultam magam elé: jól szórakoztam. Sokszor izgultam, bosszankodtam, diadalmaskodtam. Igazán elfáradtam. Csak azt nem tudtam, hogy teniszeztem-e vagy sem? Ez a folyamat akkor indult el, amikor még a virtuális szó jelentését sem ismertük. Hadd példálózzak a filmmel.   Letűnt világ könnyeiKezdetben voltak a mítoszok, például a dionüszoszi mítosz. Minden görög polgár aktívan részt vett benne. Majd a mítosz avatottak – papok, majd színészek – előadásává változott, de például Periklész korában egy-egy előadás – három-négy dráma, vagy komédia bemutatása egyetlen hosszú napon – össznépi esemény volt. De akkor már a közös részvétel ellenére, az előadás kettévált: színészekre és nézőkre. No de milyen volt az állam, a nézők és a szerző viszonya? Érdekességképpen megemlítem, hogy amikor Athénben bemutatták Phürinkhosz tragédiáját Milétosz elestéről, mindenki zokogott, s a szerzőt 1000 drachma pénzbüntetésre ítélték, amiért nyilvánosan felidézte ezt a szörnyűséget.Ne csak mosolyogjunk! Érdemes elgondolkozni azon a szellemi és erkölcsi atmoszférán, amiben mindez megtörtént. Ma mennyi büntetést kellene fizetnünk a horrorokért, thrillerekért? Bár mi már régen nem zokogunk, hanem imádjuk a borzalmakat.  Az első szakadékEzt a korszakot követte a polgári ízlésnek megfelelő színház esti előadásokkal, vagy matinékkal, amikor már a színészek nem a közönséghez, hanem a más törvények szerint élő művészvilághoz tartoztak. Ez volt az első kisebb szakadék, ami elválasztotta a művészt a polgártól.  A színházlátogatáskor egyre több lett a külsőség, a szép ruha, az ékszerezettség, az ünnepi affektált viselkedés fontossága.  Ami átugorhatatlanAzután berobbant a film. A második elválasztó szakadék. A közönség már nem találkozott élő szereplőkkel, csak a fényképeikkel. A mozi többé nem jelentett ünnepi alkalmat, a hétköznapok részévé vált. S azután megérkezett a televízió. A harmadik átugorhatatlan szakadék. Már ki sem kellett mozdulni otthonról, gatyában, vagy akár vacsorázgatva, iszogatva lehetett bámulni az előadást. Vagyis fokozatosan messzire távolodott el egymástól az élő élmény, a technikailag reprodukált, sok áttételen, műholdakon keresztül történő közvetítésig. Persze tömeges kulturálódás szempontjából ennek a helyzetnek sok előnye is keletkezett, valószínűleg a személyes bevonódás és érzelmi érintettség rovására.Ez a történet azonban jól tükrözi a virtuális világ lényegét. A financiális életben már senki sem lát, vagy tapint igazi pénzt. A tőzsdei nyereség, vagy a veszteség virtuális lett, számoszlopokban közelíthető meg. Interneten szerzünk férjet, feleséget, szeretőt, sőt az utóbbi időben barátot is: pl. egyre többen akarnak felvenni barátaik listájára, lassan olyanok is, akikről nemigen tudom, hogy kicsodák. De már maga az ötlet – listázott barátok – nekem hidegrázást okoz. Ám már ez is mögöttünk van. Milyen világ közeledik? A legmodernebb emberek – fiatalok vagy magányosok – interneten pókereznek, interneten vitatják meg az élet nagy kérdéseit, interneten ábrándoznak Istenről, sőt szexuális élményeiket is az internetről szerzik be. Élő emberre, forró testre, igazi vágyra, személynek szóló megkívánásra már nem lesz szükség. A szerelmet elektronika és biokémia kezdi helyettesíteni.Milyen világ közeledik, vagy mi közeledünk hozzá? Vajon tudni fogjuk-e akkor, hogy kivel is találkoztunk, klónmásolatokkal, vagy robotokkal, vagy egyszerűen csak olyan emberekkel, akikből hiányzik a lélek, mert lelküket az interneten tárolják.A jövő háborúja is virtuálitást ígér. Katonára már nemigen lesz szükség. Gombok nyomkodásával zúdítjuk majd a halált ellenségeinkre, s ők is reánk. Korholni fogjuk gyerekeinket: „Pistike, az ima-gomb, vagy az áhítat-gomb helyett, már megint a maszturbációs gombot nyomtad be! Milyen ember lesz így belőled!?” Igen, és belőlünk milyen ember lesz? S emberek leszünk-e még egyáltalán, vagy egy új lény kialakulásának vagyunk első szemtanúi?                     Hamis érzelmek koraKeserű lennék? Vagy csak kételkedő, mert ebben az átalakulásban kollektív sorsrontást érzek? Az ember nem ennyire hideg, nem ennyire racionális. De egyre jobban fél az érzelmek megmutatásától, mert azt tapasztalja, hogy könnyen visszaélnek vele. Ez a visszaélés egyrészt személyes csalódásokban nyilvánul meg, de a közélet, a politika és a reklám is hamis érzelmek és indulatok felkeltésével próbálja manipulálni az embereket. Agresszivitásukra, intoleranciájukra, előítéleteikre apellálnak, pillanatnyi hatalmi érdekeik szerint. Védettebb és biztonságosabb helyzet együtt sodródni a nagy többséggel, egyénileg pedig kissé cinikusnak, kiábrándultnak mutatni magunkat. Talán növekvő magányossággal fizetünk érte. Kell ez nekünk?Talán jó lenne, ha a testépítőkön kívül szellemépítőink is lennének. Prof. Dr. Popper Péter

Forrás:Ideál online