zzel a kérdéssel foglalkozik a pszichológia tudományának viszonylag új ága, az úgynevezett pozitív pszichológia. Ez a lélektani megközelítés a 20. századi humanista pszichológiából nőtte ki magát. Ez utóbbi szerint az emberi élet minőségében – ezen belül főleg a pszichoszomatikus betegségek megelőzésben – fontos szerepe lehet annak, hogy derűlátón, bizakodón, vagy éppen szkeptikusan, mindig a rossz oldaláról szemléljük a világot és benne saját magunkat.

Míg a realisták sokszor csak az akadályokat látják, azt, hogy mit miért nem lehetséges megtenni, addig a negatívan gondolkodó „kákán is csomót keresők” nem bíznak sem magukban, sem a környezetükben, így a saját boldogulásukat, sikerességüket is hátráltathatják. Ezzel szemben a pozitívan gondolkodók, a sorsukban és a világban bízó optimisták olyan belső energiákat termelnek, amelyek fokozzák a vitalitásukat, az önbizalmukat, sőt a kölcsönhatás elve alapján az emberi kapcsolataikat is harmonizálják.
Attól függően tehát, hogy kinél, milyen előjelű gondolatok dominálnak, lehet valakit optimistának (derűlátónak), vagy pesszimistának (borúlátónak) tekinteni. Ám nem csak ez a különbség a két gondolkodásmód között. Míg a pozitív gondolkodású, vagyis optimista emberek abban reménykednek, hogy a dolgok mindig jóra, vagy jobbra fordulnak, és maguk is képesek tenni ezért, ráadásul valami „ősbizalommal” tekintenek a világra és az őket körülvevő emberekre, addig a negatív gondolatok hálójában vergődők, azaz a pesszimisták állandóan a rosszra készülnek, bizalmatlanok, szorongók.
Hippokratész volt az első, aki összefüggést vélt felfedezni az egyes ember alkati adottságai, vérmérséklete és gondolkodási irányultsága között. Azóta orvosok, bölcselők, majd a 20. század elejétől lélekgyógyászok (pszichiáterek) kutatták, hogy mennyi a szerepük ebben az öröklött személyiségvonásoknak, a neveltetésnek, a szülőktől hozott mintának, illetve a tanulási folyamatnak, vagyis képesek vagyunk-e pozitív irányba terelni a gondolkodási attitűdünket, amit a lélektannal foglalkozó szakemberek tanult optimizmusnak hívnak.

A pozitív pszichológiai elmélet megalkotója, Martin Seligman amerikai pszichológus szakmai követői és laikus hívei szerint ki-ki maga is sokat tehet gondolatai minőségéért. Vagyis hogy azok folyamatos ösztönzést jelentsenek: az élet nehézségeivel az ember akarjon és tudjon is megküzdeni, illetve képes legyen felmérni – önértékvesztés nélkül – a saját kompetenciahatárait és lehetőségeit. Ez utóbbi a realitás tárgykörébe tartozik.
Az amerikai lélekgyógyász egyébként a pozitív gondolkodás terápiás hatását a mentális zavarokkal (többek között a szorongással, depresszióval) küszködőknél ismerte fel.
A betegek tisztában voltak ugyan az állapotukkal, tehát a valósággal, ám gondolataik pozitív átstrukturálása bizonyítottan segített a gyógyulásukban.
Ugyancsak Seligman vizsgálatai bizonyították be azt is, hogy például az optimista, pozitívan gondolkodó sportolók vereség után gyorsabban tudtak csúcsformába lendülni, mint a sikertelenségüket feldolgozni képtelenek, akik vagy csupán saját magukban, vagy kizárólag a körülményekben keresték a kudarc okát.
Érdekes volt az a kutatás is, amelyet ugyancsak ő végzett, azonos tudású és intelligenciaszintű optimista és pesszimista beállítottságú elsőéves egyetemi hallgatók körében.
A derűlátók, a magukban bízó és a környezetüket is elfogadó, vagyis pozitív gondolkodású diákok a tanév végére túlszárnyalták korábbi teljesítményüket, míg a negatív, pesszimista attitűdűek tényleges képességeik alatt teljesítettek.
A pozitív pszichológia atyjának magyarázata szerint: a képességeink, adottságaink  kibontakozásához, sok más mellett, a derűlátó és önépítő gondolkodásmód is elengedhetetlen. A pozitív gondolatok ugyanis „mozgásba hozzák” nem csak a cselekedeteket, hanem a hormonokat, az anyagcserét is, így egyensúlyban tartják az egész szervezet működését.