Sokunknak lehetnek hasonló rossz tapasztalatai, esetleg újra és újra ugyanaz a „lemez” kerül elő, vagyis ezek az úgynevezett pszichológiai játszmák bejáratódhatnak. Mégsem értjük, hol futnak rossz vágányra a beszélgetések, hogyan lehet elkerülni a kommunikáció csapdáit.

Először is, tudjuk, és az értelmünkkel felfogjuk, hogy teljes kommunikációnknak csak nagyon kis részét teszik ki a kimondott szavak, és sokkal nagyobb, döntő hányadot képviselnek az úgynevezett nem verbális jelzések, mint például a hanghordozás, az érzelmi színezet, az arckifejezés vagy a hangerő. Mégis amikor válaszolunk, akkor leginkább erre a kisebbik részre, vagyis az elhangzott szavakra reagálunk, és nem adunk visszajelzést a „valódi” üzenetre. A fenti férj-feleség párbeszédben a feleség már az első mondatával azt akarta elmondani a férjének, hogy nem tudja biztosan, mi lenne a helyes döntés a részéről, ha újra dolgozni kezdene, vagy ha a családi tűzhely melegéért fáradozna továbbra is. Azt akarta megosztani férjével, hogy bizonytalan, és nehezen tudja letenni a voksát akár az egyik, akár a másik lehetőség mellett. A férj egyáltalán nem reagált az igazi üzenetre, vagyis felesége bizonytalanságára, hanem e helyett a csupán a szavak szintjén hallható kérdésre válaszolt. Nem csoda, ha válaszából a feleség nem érezte ki, hogy férje érti tanácstalanságát. Ha a férj nem mondott volna egyből megoldást („hát persze drágám, jó lesz, ha újra dolgozni kezdesz”), hanem valóban odafigyel felesége valódi közlésére, akkor valami ilyesmit mondott volna: „Most hogy a gyermekek már nagyobbak, foglalkoztat a gondolat, hogy újra munkába állj, de nem vagy benne biztos, hogy ez jót tenne-e a családnak meg a gyerekeknek, mert itthon is sok a munka.”

A szeretetteljes kommunikáció másik nagy titka, hogy aktívan, értőn figyelünk arra, mit is akart üzenni a másik. Nem csak törekszünk arra, hogy megértsük a valódi üzenetet, de aktívan vissza is jelezzük a másiknak, mi az, amit megértettünk. Ezek a visszacsatolások gyakran nem maradnak meg a verbális (szóbeli) tartalmak szintjén, hanem a kommunikáció egészét próbálják visszaigazolni. Amikor a gyermek remegő hangon azt mondja: „muszáj oltást kapnom?”, akkor nem tartok kiselőadást az oltás fontosságáról, vagy arról, hogy mire felnő, már nem fog emlékezni rá, és különben is, kap egy fagyit utána, hanem egyszerűen átölelem, és azt mondom: „félsz, hogy fájni fog”.

Párkapcsolataink, házasságunk és a gyermekeinkkel való szeretetkapcsolatunk nagymértékben javítható, ha helyesen kommunikálunk, és szeretetünket nem csak érezzük irányukba, de ki tudjuk fejezni a hétköznapokban is. Így szavaink valóban olyanok lesznek, mint az aranyalma ezüsttányéron.

Forrás:http://delina.hu/