A Rorschach teszt (tudjátok, a pacás) arra való, hogy a terapeuta sebtiben megállapítsa a vele szembeülő paciensről, hogy most akkor rá kell-e zárni az ágyrácsat, vagy sem.

Na jó, ez túlzás, de tény, hogy állítólag messzemenő következtetéseket tudnak levonni az emberi elme kórtani állapotáról. Vagyis az ember elmekórtani állapotáról. Rémisztő, nem? Vásott kölkökre lelni pszichoanalízisben...

De mégis, mi az a normális? Ja, hát az az, ami nem abnormális, és fordítva. Így nagyjából ennyi, megfelelteve az éppen aktuális társadalmi normarendszernek.

A módszert hermann Rorschach svájci pszichiáter dolgozta ki az 1920-as években, és 1974 óta még mindig használják. Csak ma már számítógép dolgozza fel az adatokat, és dobja ki a végeredményt.

A teszt elvégzése tíz, nemzetközileg elfogadott és rögzített kép megtekintésből, assziciációk felsorolásából, és azok szorgalmas lejegyzeteléséből áll.

Az eredményt öt kategória szerint értékelik, már úgy kvantitatíve: a lokalizáció, a determinánsok,  gyakoriság, tartalom, és különleges reakciók szerint. Az első azt jelenti, hogy a vizsgált személy a teljes pacát figyelte-e meg, vagy csak egy részletére fókuszált; a második szempont pedig azt, hogy a folt színe, árnyékolása, esetleg az alakja, vagy a mintázata ragadta-e magával a pacienst.

A gyakoriság az adott válasz ismétlődésére, vagy eredetiségére utal, a tartalom pont alatt azt jegyzetelik, hogy tulajdonképpen mit is képvisel az adott válasz, a különleges reakciót pedig nem kell megmagyarázni.

A teszt maga egyébként nem igazán jó bejósló módszer, ma már a vizsgálatot végző terapeuta a több szempontrendszer szerint kielemzett eredmények mellett nagyban támaszkodik saját benyomásaira, és a paciens/kliens alapvető hozzáállásáról (együttműködő, elutasító, ellenséges, érdeklődő, nyitott, versengő, elhárító, elkerülő...) levont következtetéseire is.

Nem csoda.