Az unalom nem egyenlő a depresszióval, létezik unalmas program vagy társaság. A saját utunkat járva az unalom kevésbé gyötrő állapot.

A kisgyerekkori tétlen ténfergésektől a kamasz spleenen át a legutóbbi, vérszegény szombat éjszakáig mindnyájunknak ismerős alaphangulat: bármihez fogunk, valahogy minden értelmetlennek és feleslegesnek tűnik. Szinte viszket bennünk a vágy, hogy valami fontosat tegyünk, de akármivel indítanánk, pár perc erőtlen küzdelem után visszahanyatlunk a párnák közé, ahol tovább fojtogat a semmittevés és a hiábavalóság érzése. "Ha az unalom fájna..." - nyit ránk valamelyik rókalelkű hozzátartozó - legtöbbször anya - ilyenkor, mintha nem sejtené, hogy az egyik legmaróbb lelki kín terhe alatt nyögünk éppen.

A kiadós unatkozáshoz rendszerint kettő kell. A monotóniát vagy a lét elviselhetetlen könnyűségét aktuálisan rosszul toleráló személy mellett érdemes a környezet jellegzetességeit is figyelembe venni. Legyünk bár az apró örömökért élő gurutanoncok, Andy Warhol nyolcórás, egyetlen alvó embert bemutató filmjét például valószínűleg annyira fogjuk élvezetesnek találni, mint egy szobafogságban abszolvált nyarat a Havanna lakótelepen. Mindezt amiatt fontos tekintetbe vennünk, mert az unatkozót piszkálók többnyire hajlanak az olcsó pszichologizálásra. A "Ha egy kicsit segítenél a háztartásban, nem érnél rá szenvelegni" típusú népi bölcsességek feltételezik, hogy az élet minden perce rendkívül érdekes, és kell némi pszichés rendellenesség ahhoz, hogy az "univerzum" tövében is az "unalmat" fedezzük fel először. Kortárs kutatók szerencsére hajlandóak elismerni végre, hogy az egyhangú, ingerszegény külvilág, vagy a kihívásokat nélkülöző életstílus igenis okai lehetnek az unalomnak (gondoljunk például az egyre depressziósabbá váló, kertvárosi háziasszonyt alakító Kate Winsletre a Szabadság útjai című filmben).

Miután meggyőztük magunkat arról, hogy létezik "alapból" unalmas program vagy társaság, hozzáláthatunk az önvizsgálathoz. Mekkora a saját sarunk az üveges szemmel történő plafonbámulások és pocsékba ment hétvégék szempontjából? Az unalmat olyasféle lelki fájdalomként foghatjuk fel, amelyet a fel nem használt képességeink vagy az elpazarolt tehetségünk okoznak. "Sors, nyiss nekem tért!" - sóhajt fel a költő, és alighanem a kívánságok legjobbikát sikerült megfogalmaznia. A személyiségünkben rengeteg a kiaknázatlan lehetőség. Minél kevésbé élünk velük, illetve minél erősebben merülünk el a pótcselekvések sűrűjében, annál intenzívebben tapasztaljuk meg az unalmat (azt, hogy egyszercsak hiábavalónak érezzük az esti sorozatbámulást, a magányos főzőcskét, a korábban úgy-ahogy szeretett aerobikozást). Ha alapvetően nem a kitűzött céljainkkal összhangban haladunk előre - vagy mert nincsenek céljaink, vagy mert túl nagyot álmodtunk, és tele a fejünk nagyzoló, nem ránk méretezett fantáziákkal -, elhatalmasodik rajtunk az "elpazaroltam az életemet" érzése. A negatív spirál persze azonnal beindul: minél erőteljesebben áraszt el az unalom, annál kevésbé tudunk valamilyen értelmes alternatívát megnevezni a köldökbámulás, vagy a nonstop kritizálás és ásítozás helyett.

Félreértés ne essék: az unalom nem egyenértékű a depresszióval. A legfontosabb különbség, hogy a vágyak nélküli, boldogtalan emberrel szemben az unatkozó erősen motivált arra, hogy tegyen valamit. Egyfolytában pörgeti a fejében a számításba vehető ötleteket, csak valamiért mindegyik szánalmasnak és érdektelennek látszik. "A vasárnap az igazi gyilkos - mondja egy 24 éves nő. - Hét közben teljesen kihajtom magam, előfordul, hogy 12–14 órát is dolgozom egy nap az egyetemmel együtt. Hétvégére mindig valami igazán nagyszabásút akarok. Valamit, amitől érezni fogom, hogy a rengeteg kötelezettségem mellett is élek. Talán épp ezért nem vagyok képes elindulni semerre: mert ahhoz képest, ami a terveim szerint kompenzálhatná a munkamániámat, minden túl szürkének tűnik."

Ahhoz, hogy képesek legyünk megbirkózni az egyre gyakrabban ránk törő unalommal, először a "közönybe burkolózást" kell feladnunk. Sok esetben úgy védekezünk a fájdalmakkal szemben - például egy szerelmi csalódást követően -, hogy elhatározzuk: mostantól márpedig semmi sem érinthet meg bennünket érzelmileg. Hűvösek, távolságtartók és cinikusak leszünk. A tapasztalat ugyanakkor az, hogy ha a negatív érzelmektől való védekezésképpen bezárkózunk, egyidejűleg az örömtől és a lelkesedéstől is megfosztjuk magunkat. Mintha a boldogság és a kín ebből a szempontból egy tőről fakadnának: ha tiltólistára tesszük az egyiket, a másikat sem fogjuk átélni, azonban elhatalmasodik rajtunk az üresség. Minél inkább képesek leszünk visszatalálni az eredeti érzéseinkhez - például szembenézünk az érzékenységünkkel, a csalódással, a félelmeinkkel vagy a gyásszal -, annál inkább utat nyitunk a pozitív emócióknak is.

A valódi érzelmekkel való találkozás egy csomó félelemtől szabadíthat meg (például a kisebbségi érzéstől és a teljesítményszorongástól). Mihelyt megtapasztaljuk a bátorságot arra, hogy azt tegyük, amit a tehetségünk és képességeink szerint tennünk kellene - vagyis ha olyan dolgokba vágunk bele, amit mások esetleg rosszallanak velünk kapcsolatban, vagy csak egyszerűen nem hisznek bennünk - nos, mindez az unalom legjobb ellenszerét jelenti. Sikerült lebirkóznunk a magányosságtól való rettegést, és kiléptünk egy rossz kapcsolatból? Megpróbáltunk a saját lábunkra állni? Hat éve szenvedtünk a szülők által ránk erőszakolt közgazdász szakmában, míg végre kimondtuk, hogy inkább sérült gyerekeknek szeretnénk úszásoktatást tartani? Ha felismertük a nyűgjeinket, és a közönnyel takarózás helyett betekintettünk a lélekmélyre, ráadásul léptünk is egyet a választott irányba, egyre ritkábbá válnak azok az alkalmak, amikor ne tudnánk, hogy mit tegyünk a jóllétünk megalapozásáért. A "saját utunkat járva" az unalom kevésbé gyötrő állapot, hiszen már nem a tehetség elpazarlásáról szól. Sokkal inkább ártatlan luxus vagy jóleső semmittevés, ami azoknak adatik meg, akik harmóniában élnek magukkal és a lehetőségeikkel.      

Forrás:http://borsa.hu/unalom_semmitteves/20120103