Amikor írtam, az érzelmeim vezettek, nem az eszem, ezért fenntartottam magamnak a jogot, hogy, ha akarok, ősszefüggéstelen legyek. Továbbá szokásom, hogy hatalmas ívű gondolatokat írjak le, amiknek a követése külsőleg meglehetősen nehéz lehet. De ha nem így írnék, akkor nem is én írnék. Nem várom el senkitől, hogy elolvassa, de ha valaki megértené az ötletet, amit itt felvázoltam, azt arra bátorítom, hogy kövesse a példámat, de már a maga módján. Írásban, vagy versben, vagy firkáljon valamit, vagy... mittudomén.

Ez már régóta kikívánkozott belőlem.

Apa lettem! Öröm! Boldogság! Önbizalom! Valami mégis akadályozza, hogy ezt beszámítsam, mint nyereséget a bevételi oldalán a személyiségemnek, hogy ti. ez Nyereség! , ami Gazdagítja a személyiségem! Nem, valami ezt az örömöt akadályozza a tovaterjedésben, de még inkább a pozitív emlékként való Rögzülésben. a nyereség a bemeneti oldalon elvész a kimeneti oldalon. ez örök törvény, ami nem engedi a boldogságot szétáradni bennem, hanem, mintegy már előre elszívja előlem az öröm lehetőségét a tény, hogy látom, hogy úgyis mi lesz a vége. Hogy el fog veszni, mint minden eddigi nyereségem, s hogy csak az marad meg úgy-ahogy a kezei között, ami rögös-rögtelen meg-megújhódik a kezeim közt a szenvedésem által, amit a munka kelt bennem, amit el kell, hogy végezzek, hogy az a dolog ne csak hogy létezzék, de fent is maradhasson a felszín felett az erőfeszítéseim által, s hogy nekem, mint egy fuldoklónak, úgy kell, hogy erőlködjek, hogy az a dolog el ne süllyedjen a habokban, hát, most mondd meg nekem, (testvér), hogy mit kellene nekem tennem, hogy az a dolog el ne süllyedjen, mint egy feneketlen hajó, hanem, hogy fenne tudjon maradni, és hogy még úszni is tudjon, önnön erejéből, esetleg. Zsigerileg merült fel bennem a kérdés, hogy, úgy mégiscsak, ilyenkor mit kell csinálni, hogy az a sok-sok fáradozás, amit BELEöLTEM ebbe a dologba, hogy az mind el ne vesszen már...

Mit kell ilyenkor csinálni?

Ha elkerülhetetlen, hogy el ne vesszen, akkor, az értéket, amit számunkra képvisel, át kell menteni egy másik objektumba. Ehhez általában az eredeti érték el kell, hogy vesszen, hogy az átmentés folyamán transzformálódhasson, átalakulhasson, alkalmazkodván új “teste” tulajdonságaihoz. Mindez nem is lehetetlen. Eközben az érték, mialatt elveszti a kapcsolatát az eredeti tárggyal, átalakulhat, tömörödhet, letisztulhat, és bővülhet is, az adott “átírási” folyamat igényeinek megfelelően. Ez egyszerre jelenti azt, hogy eltűnik az eredeti, s, hogy ami fontos belőle, az, átalakulván, megmarad. Ha mindez nem történik meg, akkor a tárgy, s vele együtt a hozzá kapcsolt érték is, lassan, vagy gyorsan, de végülis mindenképpen eltűnik, meghal, gazdájával együtt, hiszen maga az érték fogalma is csak az ő fejében létezett. Amint elfelejti, vagy meghal. Az átírás folyamatának csodálatosan megkomponált szimfóniáját látjuk a génjeinkben, persze, ma már, annak tökéletlenségeivel együtt. A gének kellene, hogy biztosítsák az emberi faj fennmaradását, amit persze, meg is tesznek. De annak hihetetlen sebességű, társadalmi, és egyéni szintű, értelmi és érzelmi változásaival a génjeink már nem tudnak mihez kezdeni, hogy úgy mondjam, ez a számukra szinte észrevehetetlen. Más szavakkal, az eszköz, amit a génjeink meghatároznak, s ami kifejlődik, ami a társadalom maga, vagyis az emberi agyak összessége, egyszerre tökéletes, és tökéletlen. Mert minden egyes emberben megvan a képesség arra, hogy kiművelje magát, de mert ez csupáncsak lehetőség, s nem kényszer, a legtöbben ezzel egyszerűen nem élnek. Tudatlan ösztönlények maradnak, és nem azért, mert tudatlanok, hanem mert az irány, amelybe fejlődniük kellene, hogy képesek legyenek a saját értékeiket hatékonyan “átírni” a gyermekeik nyelvére, vagy egyáltalán maga az igény, hogy ezt megtegyék, s hogy ezáltal valami többek legyenek annál, mint aminek születtek, (hiszen talán nem látják be, hogy a mai világban, ahol annyi a tudatunk elleni merénylet, hogy annak se szeri se száma, (kezdve... a reklámokkal) annyinak maradni, amennyinek születtünk, nem elég) teljesen rejtve marad előttük. Az eszköz tökéletes. De a módszerek tökéletlenek. Szerintem mindenkinek azt kellene tennie, hogy kiműveli saját magát, azután megtanítja a gyermekeit is arra, hogy hogyan legyenek erre képesek. Csakhogy a módszer, amivel ezt megteheti, s amivel emberek csoportjából társadalom faragható, méghozzá egy olyan ahol az emberek nem csapják be saját magukat (igen, ELSŐSORBAN saját magukat), vagy még nem létezik, vagy (látszólag) túl nagy befektetést kíván (pedig szerintem ez a legeslegelső önbecsapás, mert, amint az ember elkez őszintén a saját lelkébe tekinteni, és kérdéseket feltenni, válaszokat is kaphat).

Amikor ezt elkezdtem írni, még nem tudtam, hogy az első sort mi követi majd a másodikban, vagy hogy mi is lesz ennek a vége. Valami aggasztott, de nem tudtam hogy mi az. Örülök, hogy kiadhattam magamból, és hogy elindulhattam a válaszadások útján. Szeretném, hogyha lenne, aki követ, vagy ha kiderülne, hogy van, aki messzebbre jutott, mint én.

Ez az egész azt jelentené, hogy mindenkinek önmaga legnagyobb szakértőjének kellene lennie.

Záró gondolatként még annyit, hogy szerintem a pszichológia a pszichológiáról szól, (ami pár embernek szakma, másoknak hivatás, vagy tudomány, de... még a legnagyobb jóakarattal is, azt kell, hogy mondjam, hogy) nem, vagy nem elég gyakran az emberekről.

u.i.

Nem lettem apa, ezt csupán illusztrációként írtam.