Mindannyian éltük már át az érzést, amikor szeretünk valakit, valakit - aki annyira fontos nekünk, hogy nincsenek is rá szavak. Az élet mégis mindig úgy terel minket, hogy pont Őt bántjuk meg, pont neki esünk neki, amikor egy mélyebb gödörben csücsül a lelkünk. Öleld meg, mielőtt összeomlana a világ!

Nehéz leírni, mit érez az ember, amikor látja kisétálni a másik felet először csak az ajtón, aztán az életéből és végül a szívéből is. Olyan rohanó tempóban élünk, munka, határidő, edzés - most bevásárolni kell menni, úristen a patika is hátra van még... És telnek a napok, nem adunk időt sem magunknak, sem az életünk szerves részének: a társunknak. Hiába hadakozunk, hogy de mi szoktunk beszélgetni, vagy közös programot csinálni - de ha mindenki leül egy kicsit most és magába figyel, rájön: igen, ez felszínes figyelem, de hol vannak a komoly, lelket vigasztaló, felemelő beszélgetések? Túlvállaljuk magunkat és egyik nap csak az bánt, hogy már megint tele a szemetes, a következő nap nincs friss kenyér, azután pedig kimarad az isten hozott puszi és eljutunk oda, amikor már csak elsétálunk egymás mellett a lakásban, amikor összerezzen a két ember, ha egymáshoz kell érni. Amikor látod, hogy ott ülnek veled szemben, de a lelked magányos. Érzed már valami nem olyan, valami kikopott, megfakult- és amikor teszel, lehet, hogy felkavarod a vizet, de az sajnos már bepiszkolódott, és – csak jönnek az egymásra mutogatások, a felelősök keresése, az ostoba sértődések ideje. A lélek pedig sír, fáj, neki- létezik az a fizikai fájdalom, amikor az az ember bánt meg, aki annyira tökéletes volt, akiért újra élni kezdtél-, aki mellett terveid voltak. De be kell látni, néha a csend talán a legjobb megoldás, hiszen itt már túl sok és mély sérelmek is kialakulhattak, amiket olykor egy-egy segítő beszélgetés nem old meg, inkább csak ront. Amikor annyira össze vagy törve, zavarodva- csak döntsd a hátad a Földanyának és figyeld, ahogy lélegzik Ő is - figyeld és kérd őt, hogy vigye magával a bánatod, adjon neki igaz, tiszta utat.. fényt a szemednek, olyan békével teli fényt, ami kivezet a kételyekből, megbántottságból, csalódottságból önmarcangolásból.

A legnehezebb annak bebizonyítani, hogy szereted, aki már csalódott az életben, mégha nem is te törted össze a szívét, de fél és most, hogy megtörtént a hiba- csak az érzésre figyel és nem látja, hogy nem az a személy, az- újra és újra átélni nem könnyű, kellemes ugyanazt az érzést- persze nincs is ugyanolyan érzés, hiszen itt is szintek vannak... És néha mielőtt csak éreznénk, félre kellene mindent tenni és odamenni a másikhoz a szemébe nézni, a lelkének azt mondani: történjen bármi, én téged szeretlek és átölelni. De ez már nem történik meg, mert vagy nem engedi a megsebzett fél, vagy egyszerűen már mi is belefáradtunk az állandó lelki csatákba- és így kerül sor arra, hogy két ember, aki egykor lángolt egymásért, most idegen és elindul más- más irányba. Nem szabad bánni, aki hozzánk való, az kitart mellettünk, ha hurrikán is van, ha a villám belénk is csap. Nem megy el némán mellettünk, ő az otthonunk, aki a nyugalmat adja a bensőnknek. Ha úgy érezed meg akarsz állni és átölelni, tedd meg, de ha már csak egymást vagdossátok, menjetek tovább, hiszen nem ez a feladata két embernek, hanem szeretni egymást.

Forrás:http://delina.hu