A szülők vállát nyomja a felelősség, hogy rendes embert kell faragniuk gyerekükből. Ezért a legtöbb anya és apa számára nemcsak arról szólnak a mindennapok, hogy ott és akkor megfelelően megoldódjanak a problémák, és jól érezze magát a család, hanem szemük előtt lebeg a cél: rendes, dolgos, becsületes, kedves, okos, szép, őszinte, hiper-szuper embert kell faragniuk ebből a babából, kisgyerekből.

Aztán rendre kiderül, hogy faragni nem is olyan könnyű, a gyerek egyáltalán nem úgy reagál, mint ahogy logikus lenne, és bár lehet, hogy végül egész remek ember lesz belőle, de akkor sem feltétlenül a szülők által megtervezetteket követve. Nem úgy, nem akkor, és nem annak hatására.

Egy anyuka megkönnyebbülve jelentette be: felmentette magát a feladat alól, hogy megnevelje a gyerekét! A gyerek négy éves fiú. Igyekezett következetes, igazságos, kellően, de nem túlságosan szigorú lenni, de úgy látja, bizonyos dolgokban teljesen mindegy, mit tesz, a gyerek a maga útján halad, és szófogadásra például egyáltalán nem lehet rábírni.

Igaz, közben egy csomó dolgot magától megért, és önszántából megcsinálja, például minden kérés nélkül összepakol, segít ebben-abban, de mikor valamire erélyes határozottsággal akarja rávenni az anya, akkor lepereg róla, viccnek veszi vagy hisztiben tör ki. Az anya első reakciója volt, hogy igyekezett még határozottabb lenni, de semmi sem változott.

Azt vette észre, annyira semmi értelme azoknak a törekvéseinek, hogy tanulja meg a gyerek, hogy így vagy úgy kell viselkedni, hogy feleslegesen frusztrálja magát ezzel: akkor inkább abbahagyja. Gondolt egy merészet: ezen túl nem fogja nevelni a gyerekét! Azóta sokkal jobb a hangulat, nem volt hangos szó, és a gyereken nem látszódnak az elkanászodás jelei, sőt, meglepően belátó sok helyzetben.

Na persze, ez az anya is neveli a gyerekét, de nem farigcsálja, nem idomítja. Ő is nap, mint nap szembe találja magát olyan helyzetekkel, mikor tiltani kell valamit, de ennek ott, az adott pillanatban van értelme: nem engedi rohangálni közvetlenül a villamossínek mellett, de nem azért, hogy tíz év múlva rendes ember legyen belőle, hanem mert ott és akkor veszélyes. A gyerek játszani akart még, de vitte öltözni, mert időpontjuk volt a gyerekorvoshoz. De nem azért, hogy tanulja meg hosszútávon, hogy abba kell hagyni a játékot, ha anya szól, hanem mert ott és akkor tényleg fontos volt.

Ez is nevelés, és minden nevelés, ami a szülő és a gyerek között történik a közös életükben. Akár akarjuk, akár nem, ennek során tanul a gyerek, és egy csomó minden ráragad pusztán azáltal, hogy együtt csináljuk, és számára is az lesz természetes.

Konrad Lorenz etológus szerint az emberi tanulásnak nem az egyik, hanem egyetlen formája az utánzás. Ebből következik, azzal, ahogy a szülő él, viselkedik, legyen szó gyakorlati tettekről vagy érzelmi megnyilvánulásokról, folyamatosan neveli a gyereket. A gyerek példát lát arra, hogyan oldja meg a szülő a konfliktusait, hogyha fontos számára egy cél, akkor azért erőfeszítést tesz, rendben tartja a dolgait stb. Ehhez a hatáshoz képest elenyésző, mikor valamiről elhatározza anya vagy apa, hogy márpedig ezt meg fogja tanítani a gyereknek, és módszeresen és tudatosan igyekszik elérni nála valamit.

Sőt, gyakran ellentétes a hatás. Ha rászólunk szigorúan, hogy „köszönj szépen a néninek!”, ellenáll, sőt, akár görcs alakul ki benne a köszönéssel szemben, mintha az valami kellemetlen dolog lenne. Ha mi köszönünk, és nem szólunk, akkor ő is köszön: miért is ne tenné, látja, hogy így szokás, és ő is részese akar lenni a dolgoknak. Persze, nem minden gyerek köszön hamar, de az nem azért van, mert nincs jól nevelve, hanem például zárkózottabb, és neki kell egy kis oldódási idő, mire szívesen kapcsolatba lép a másik emberrel. Ez nem hiba, hanem sajátosság, amiről nem szükséges lenevelni. A köszönést előbb-utóbb megtanulja, ha látja, mindenki köszön.

Biztos sokan ingatják a fejüket, mert számos példa eszükbe jut, mikor nem vett át valamit „csak úgy” a gyerek, veszekedésekkel, fenyegetőzéssel kellett rábírni, vagy még úgy sem sikerült, pedig látta a jó példát. Például semmi házimunkát nem végez, pedig látja, hogy anya elpakol az asztalról, letörli, mos, főz, takarít. Csakhogy, ha ezt látja, nem véletlenül vonja le a következtetést, hogy ez anya dolga. Ezekben a családokban tizenéves korban próbálják a szülők véres verejtékkel rávenni a gyereket, hogy valami apróságban ő is segítsen be. Ha viszont azt látja a gyerek, hogy mindenki kiveszi a részét a munkából, és első pillanattól (abban a korban, mikor még szívesen segít), ő is megkapja a maga feladatát, akkor eszébe se jut ágálni ez ellen. Akkor abba nő bele, hogy csapatmunka a házi teendők megszervezése, elvégzése, és ő is ennek a csapatnak a része. Meg is sértődne, ha éppen őt kihagynák!

Természetesen nem arról van szó, hogy tilos nevelni, hogy ne lehetne rászólni a gyerekre, adott esetben következményeket kilátásba helyezni és beváltani. Persze, hogy lehet, szükséges is! De ez a hétköznapok természetességében történik, úgy, hogy mindig csak az adott helyzetet akarjuk úgy megoldani, hogy az mindenkinek megfeleljen. Nem kell minden percben azon agyalnunk, hogy „na, ezzel a lépésemmel hogyan formálom hosszútávon a gyereket”. Néha megállhatunk, és megfontolhatjuk, jó úton járunk-e. De megnyugodhatunk: a nevelésnek a döntő része úgysem szándékos, hanem egyszerűen megtörténik, ha akarjuk, ha nem.

Cziglán Karolina 
pszichológus

forrás: http://divany.hu/