Igen! Valami hiányzik, ez pedig az önbecsülés és önbizalom! A szenvedélybetegség egyfajta menekülés a sors elől. Könnyebb a pohár aljára nézni, és kábultan lézengeni, mint a felmerülő gondokkal, problémákkal szembe nézni és megoldani azokat. Az ilyen beteg csak akkor gyógyítható, ha önmaga elimeri, belátja azt, hogy szenvedélybeteg, s amit csinál nem jó, és ezen változtatni kell és AKAR!! Ez lelkének a katarzisa, amit ha megél, jöhet a segítő kéz! Ha ez nem következik be, nyújtogathatod te a kezed, elutasított leszel!

Válasz

csupán : valami hiányzik...... elfogadni a segítő kezet ! Mert ingyenesen van és létezik , csak az illetőnek saját magának kell eldönteni,hogy ki akar-e gyógyulni betegségéből ! " Elfogadni magunkat annyit jelent,mint megbékélni Isten ajándékozó szeretetével. Ez alázatot feltételez. Aki nem fogadja el önmagát -vagyis nem gyakorolja magával szemben az irgalmasság és a megbocsátás isteni erényét,az lassan másokat is ostorozó,mindennel és mindenkivel perben álló torz személyiséggé válik. " ( Simon András )

Válasz

Nincs általános recept a szenvedélybetegségekre. Ahány szenvedélybetegség és ahány szenvedélybeteg, annyi terápia, annyi gyógymód. Van amikor kifáradásban, van amikor pihenésben, van amikor szellemileg elfoglalt koncentráltságban, van amikor imában, van amikor a magányban, van amikor társaságban lehet megszabadulni a szenvedélybetegségektől. Ami soha ki nem hagyható, az a tudat, hogy Neki fontosabb, hogy valaki az Ővé, mint az, hogy az illető milyen! Hacsak félszívvel is Ővé valaki, az már nem lehet egész szívvel az ördögé! Nem a langyosságra gondol, hanem a gyengeségre!Ha ismernétek szeretete boldogító erejét! Megismerhetjük, csak használjuk ki azokat a lehetőségeket, talentumokat, amelyeket naponta kínál felhasználásra!

A szenvedélybetegeken csak akkor lehet segíteni, ha ők maguk is akarják ezt. Amíg nem akarják, addig imáink segíteni tudják őket arra, hogy egyszer kezdjék el ők is akarni a gyógyulásukat. De ez csak olyanok életében valósul meg, akik jó szándékúak.

Mindenki számára van olyan környezet, amelyről nem tehet, és van olyan, amelyről tehet. Általában nem tehetünk arról, legalábbis ha már megszülettünk, hogy hol és kikkel kell helyileg élnünk. Általában nem tehetünk arról, hogy kikkel járunk iskolába, ott kik tanítanak, ki vizsgáztat. És még sorolhatnám, hogy mi mindenről nem tehetünk. Amiről nem tehetünk, azért nem is felelhetünk. Tehát benső fejlődésünk nem függhet attól, amit nem mi határozunk el. Ez akkor is így van, ha jól érezzük magunkat az ilyen környezetben, és akkor is, ha nem érzzük jól magunkat az ilyen környezetben! Van aztán olyan körülmény, amiről tehetünk, tehát ami igenis, meghatároz bennünket. Igen, mert pontosan azért választottuk, hogy ezek meghatározzanak bennünket. Amit viszont nagyon komolyan át kell gondolnunk, az a következő: Ne mondjuk ki könnyen azt, hogy nem tehetünk valamiről! Mert igenis tehetünk arról, bárhol élünk, hogy megtaláljuk a lehetőségét annak, hogy kicsit magunk maradjunk, csendben legyünk, befelé figyeljünk! Aki nagyon akarja, az meg tudja teremteni magának azokat a lehetőségeket, amelyekben tud imádkozni, tanulni és olyan szeretetszolgálatokat végezni, melyek feltétlenül izmosítják, segítik a lélek fejlődését. Arra kér bennünket tehát, hogy ne hivatkozzunk könnyen a körülmények nehézségeire, mert mi is tudjuk ezeket a körülményeket befolyásolni a saját érdekeink szerint! Lényegében miden probléma abból ered, hogy vannak körülményeink és van természetünk, amelyet körülményeink határán belül, az Ő segítségével, fejlődésbe kell állítanunk. A saját természete mindenkinek rendelkezésre áll. A körülmény pedig csak részben áll rendelkezésünkre úgy, ahogy szeretnénk! Ezért jobb, ha valaki nagyobb súlyt helyez természetének finomítására, mely mindenkor rendelkezésére áll, mint környezetének megváltoztatására, mely csak részben áll rendelkezésére.

Válasz