A rövid ideig tartó kisebbségi érzések természetesek, életünk velejárói. Az átmeneti önbizalomhiány ráadásul nem válogat, még a sikeres embereket is meggyötörheti...

A gond akkor van, ha az önbecsülés hiánya tartós alaphangulattá válik az életünkben. Amikor elnyomjuk ezeket az érzéseket, vagy pótcselekvésekkel kompenzáljuk őket. Csüggedésre azonban semmi ok, sőt szüleinket sem érdemes életünk végéig vádolni saját kisebbrendűségi érzésük kompenzációs mechanizmusaiért, mert van egy jó hír is: az önértékelés hiánya nem egy legyőzhetetlen állapot. Ha valaki felismeri, elfogadja, majd tudatosan kezd ellene tenni, akkor nagyon is levetkőzheti önsorsrontó gondolatait. További jelek és megoldások a Hozzáállás kérdése blogon!

Természetesen mindenki szereti az elismerő szavakat. Ha viszont úgy érzed, hogy csak akkor lesz jó a napod, ha lájkvadászás céljából kétnaponta posztolsz képet magadról, ahogy pasiként valami menő verdában pózolsz órát villantva napszemüvegben, vagy pucsítasz nőként full sminkben csücsörítve, akkor egész biztos, hogy valami nem oké. Alapvetően nonstop magadat fotózni sem annyira oké.

Folyton mások tükrében nézni magad, túlzott mértékben vágyni megerősítésre a külsőddel, személyiségeddel kapcsolatban azért is veszélyes, mert sosem lesz elég a dicséretből. Tök mindegy, mennyit kapsz belőle, amíg belül nem vagy biztos az értékeidben, kielégítetlen marad az igényed.

Ha saját magaddal nem vagy rendben, akkor a környezeteddel sem fogsz jól kijönni. Ennek jelei: alapvető bizalmatlanság, inkább a rossz feltételezése mások szándékaival viselkedésével kapcsolatban, ellenséget látsz a legtöbb emberben, gyanakszol, akkor is, ha nem kéne. Ennek következménye, hogy szúrós leszel, támadsz, még ha reális okod nincs is rá.

Ez az az állapot, amikor túl sokat foglalkozol másokkal és azt nézed, mi az, ami nekik van, neked pedig nincs. Kísérheti pöffeszkedés és irigység is. Kivetülése, hogy állandóan bizonyítani akarsz, túlhajtod magad, mert úgy érzed jelentéktelen vagy, elismerést szeretnél, bármi áron. Ilyenkor érdemes megállni, és latba vetni, mi az, amid van. Sokkal több, mint gondolnád.

Ha úgy érzed, hogy nem kenyered a dicséret, ritkán vagy sose mondod nőtársaidnak, a „csinos ez a ruha”, „hú, de jól nézel ki” mondatokat, még akkor is, ha láthatóan a pont annyira vannak kirittyentve, mint szaros Pista Jézus neve napján, akkor is sejthető, hogy a rendszer a te hibádban van. Az önbizalomhiányos emberek fukarkodnak mások hátbaveregetésével, mert félnek attól, hogy mások felértékelése együtt jár az ő leértékelődésükkel. Ugyanez a helyzet, amikor párkapcsolatban az egyik fél sosem dicséri a másikat, a hibáit azonban szereti kiemelni.

Jobb a stabil, ami tuti, bármi, ami nem kipróbált vagy erőfeszítésbe kerül, inkább nem is kell, mert „ha minden ugyanígy marad, abból baj nem lehet” – gondolod. Azon túl, hogy ez a fajta középszerűség teljesen megöli a kreativitást, elkerülnek a sikerek is, amelyek örömet és önbizalmat adnak, ezért ördögi körbe kerülsz.

Forrás:http://www.anna.hu