Érezted már azt, hogy nem vagy egyedül, még akkor sem, ha egyedül vagy?

Mintha valaki figyelne...az éppen távol levő szerelmed, egy rég elhúnyt, kedves családtagod, vagy csak úgy, az emberek.

És ilyenkor egy picit másmilyen vagy, úgy viselkedsz, mintha tényleg ott volna, és árgus szemekkel figyelne. Ilyenkor megpróbálsz megfelelőbben viselkedni, jobbá, szebbé, erősebbé válni. Mindannyian ilyenek vagyunk, szinte észrevétlen játsszunk képzeletbeli közönségünknek.

A Freiburgi Egyetemegyik akadémikusa egyik tanulmányában azt állítja, hogy a humor tulajdonképpen nem más, mint az agresszió egyik társadalmilag elfogadott, mi több, kedvelt formája, mellyel azonban a domináns egyet pusztán a csoport hierarchiában elfoglalt vezető szerepét hivatott demonstrálni.

Ez általában a férfiakra jellemző, míg a nők esetébena  tréfálkozásra való hajlam egészen más szerept tölt be.

Tovább...

Azt mondják, aki magányos, az könnyebben válik martalékává mindeféle testi és lelki betegségeknek, ráadásuzl bizonyítottan rövidebb ideig él.

Ugyanakkor a legújabb felmérések szerint a (rossz)házasságban élő nők sokkal inkább hajlamosak a depresszióra, mint azok, akik egyedül élnek.

Persze a két státusz nem zárja ki egymást, hiszen egy nem jól működő házasság a társas magány ékes példája lehet. És hogy pontosan mi áll a feleségek depressziójának hátterében?

Arcok, álarcok, játékok és szerepek... Életünk során számtalan különböző, úgymond meghatározott játékszabályok szerint működő helyzethez kell alkalmazkodnunk, ezek segítségével birkózunk meg a feladatainkkal, így szerepeink nagy része élvez némi létjogosultságot. Jobbik és rosszabbik arcunk személyiségünk kettős mivoltát tükrözni, ez alól bizony senki sem kivétel. Álarcaink pedig a rejtekhelyünk, biztonságot és távolságot jelentenek a többi ember között, ugyanakkor magukban hordozzák a magány és az önbecsapás lehetőségét és következményeit is.

"Hogyan is tudnék nélküled élni...?"

"Én akkor lehetek csak boldog, ha te is az vagy"

"Te tudsz igazánboldoggá tenni"

"Ha elhagysz, én belehalok!"

Ez volna hát a szerelem?

Nem, ez a beteges társfüggősé gegyik szindrómája. Mert vannak olyanok, akiknek tényleg a másik viselkedésétől, mondatátó, pillantásától vagy érzéseitől függ akár az egész élete. És ez bizony minden, csak nem romantika... Persze valaha ez volt a természetes. Aztán jött az emancipáció, és a diagnózis.